Otthon a lelkünk felmelegszik. Úgy érezzük magunkat rejtekében, mint egy simogató védőburokban, mint valamely óriás anyaölben. Ezen emberlakta fészekre nem lehet másként gondolni, csupán megnyugvással a szívben, hiszen e hely a benne lakók mentsvára, ahonnan ha elszólítja őket az élet, mindig visszavágynak.

Ez a „bent-lét” egyben szentély is, mondhatni egy mini én-birodalom, ahová ha fáradtan menekül, a zajos „kint-létből”csend és léleksimogató érzések fogadják. Itt a külvilág kihívásai és robaja, csupán tompán, alig hallhatóan morajlanak. Akárcsak egy kagylóban, melyben megbújt az óceán hangja. Ez a hely, ahol magunk lehetünk. Belépvén az ajtón levetkőzhetjük szerepeinket, az elvárásokat is az ajtó előtt hagyhatjuk akár, és e benső fényben megfürödve, újra feltöltődve edzhetjük magunkat az ajtón kívüli életre.

Az aprólékos berendezett részek, személyiségünkről, érdeklődésünkről, beállítottságunkról (legalábbis mindezek szikráiról) regélnek az ide látogatóknak. Az otthon tehát egy picit, önmagunk kivetítése is, és hasonló lelkületű emberek házában testvérnek érezzük magunkat, hiszen összecsengnek a vonások. Kezünk végigsimogatta minden apró részét lakunknak, lényünk láthatatlan sugárból szőtt fátyola átmossa a ház belsejét és ez, akár egy lenyomat beszövi magát a falakba, a berendezésekbe és a levegőbe.

Ahogy a környezet, Victor Hugo szerint vibrál az ember lelkiállapotára, úgy az otthonról elmondható, hogy abban végigkövethető az egyén haladása is. Példaképpen: sokan vannak úgy, hogyha előléptették őket a munkahelyükön, akkor ezzel egyetemben a lakásuk is gazdagabb lesz egy kanapéval, egy szekrénysorral, vagy akár egy teljes emelettel. Egy harmonikus, szeretettelje, melegséggel átitatott, tiszta és személyre szabott, békés otthon ölelésében kibontakozó én, magával viheti a külvilágba ezen kellemességeket.